Emlékszem, mekkora lendülettel kezdtem el ezt a blogot. Tele voltam ötletekkel, inspirációval, tervekkel. Minden új bejegyzésnél úgy éreztem, valami fontosat adok át, valami igazat, valami nagyon emberit. És közben jól is esett – szinte szárnyaltam az írás közben.

Most pedig... megakadtam.

Túl korán jött ez a mélypont?

Talán meglepő, de máris alkotói válságban vagyok. Pedig alig 1-2 hete kezdtem. Néha magam is megijedek ettől. Hiszen ha most jön a holtpont, mi lesz később?

De aztán megállok egy pillanatra. Mert tudom, hogy ez nem kudarc. Ez csak egy állomás. Egy természetes része annak az útnak, amit mindenki bejár, aki valami alkotót, tartalmat, értéket hoz létre.

Lehet, hogy csak a meleg teszi. Lehet, hogy az álmatlan éjszakák. Lehet, hogy az elvárások, amiket magamra tettem. De egy biztos: most valami megakadt. És a legnagyobb kérdés az, hogyan találom meg újra azt az egyensúlyt, ami miatt egyáltalán elkezdtem.

A lendület helyett most csak fáradtság van

Az elmúlt napokban egyáltalán nem ment az írás. Néztem a kurzort a képernyőn, és csak pislogott rám. Olyan volt, mintha várná, hogy én majd megmondom neki, hova induljunk – de én magam sem tudtam.

Nem aludtam sokat. Valamiért most nehezebben jön az álom. A szobám fülledt, a gondolataim zaklatottak, és néha úgy érzem, hogy már reggel fáradtan ébredek. A nap közben alig találok szilárd kapaszkodót.

Kivéve... a kávét.

Kávé – az utolsó kis mentőöv

Az elmúlt héten szinte az egyetlen örömforrásom a kávém volt. Tudom, sokan értitek ezt az érzést. Amikor a tested fáradt, a lelked tompa, de mégis ott az a kis gőzölgő bögre a kezedben, és valahogy megnyugtat. Nem old meg semmit – de ad egy kis levegőt.

Reggel. Délután. Néha még este is, mert akkor legalább újra érzem, hogy létezem.

A kávé nekem most nem csupán koffein. Egy apró, napi rituálé. Egy megfogható dolog egy kusza időszakban. És talán ennyi most elég.

A blog nem teljesítmény – hanem kapcsolódás

Ahogy itt ülök és próbálom szavakba önteni a gondolataimat, kezdem megérteni, mi az, ami igazán frusztrált mostanában.

Nem maga az írás. Nem az, hogy nincs időm vagy energiám. Hanem az, hogy a blogból elvárás lett. Cél, amit el kell érnem. Szám, amit növelni kell. Teljesítmény, amit mérni lehet.

Pedig nem ezért kezdtem.

Nem ezért vettem bátorságot, hogy megosszam, amit gondolok. Azért kezdtem, mert valamit mondani akartam. Valamit, ami igaz. Ami talán másnak is ismerős. Ami talán kicsit megnyugtat, felemel, megnevettet, elgondolkodtat. És amit közben jólesik kimondani.

Akkor hol vesztettem el ezt az egészet?

Talán a produktivitás lett túl fontos

Sok helyen hallani: „csinálj tartalmat rendszeresen”, „legyen heti három poszt”, „építs közönséget”. És ezek nem rossz tanácsok – sőt, bizonyos szinten még igazak is.

De ha nem figyelünk, könnyen elveszik az öröm, és marad a stressz.

És most, hogy így leírom: rájövök, hogy nekem a blogolás nem munka. Nem kell belőle mindenáron valamit „kihozni”. Nem kell mindig mérni. Elég, ha néha leülök, és azt írom, amit épp érzékelek a világból. Akkor is, ha az épp nem inspiráló, hanem bizonytalan.

Meg kell találnom azt az egyensúlyt

Most újratervezek. Nem nagy szavakkal, nem új naptárral vagy tartalomstratégiával. Csak úgy, egyszerűen, csendben.

Meg kell találnom azt a pontot, ahol a blog még örömforrás. Ahol a szavak könnyen jönnek. Ahol nem nyom a „muszáj”, és nem frusztrál a „még nem írtam semmit”. Ahol újra magamért írok – és ha más is olvassa, az már csak ajándék.

Lehet, hogy most ritkábban posztolok. Lehet, hogy most kevesebb lesz a „hasznos tanács” és több a gondolatfoszlány. De őszinte leszek, és vállalom azt is, amikor épp nincs minden rendben. Mert ilyen is van. És ezt is jó kimondani.

És ha te is épp fáradt vagy...

Akkor most hadd mondjak neked valamit. Nem kell mindig pörögni. Nem kell mindig lelkesedni. Nem kell minden nap produktívnak lenni.

Elég, ha vagy.

Ha megiszod a kávéd. Ha egyetlen mondatot le tudsz írni. Ha csak hallgatsz. Ha nem haladsz, csak pihensz. Mert az élet nem csak a teljesítményről szól. Az alkotás sem. Az írás sem.

Sőt, néha a legőszintébb sorok épp ezekből a nehezebb időkből születnek.

A holtpont is része az útnak

Most már tudom: ez a mostani megtorpanás is ajándék. Megtanít lassítani. Figyelni magamra. Elengedni, amit el kell. És újra megtalálni, amit szeretek.

A blog még mindig fontos számomra. Csak most egy kicsit újra kell hangolni. Visszatalálni a kezdetek öröméhez. És ehhez lehet, hogy néha elég egy jó alvás. Egy kis csend. Vagy csak egy bögre kávé.

És igen, néha ez a kávé ment meg.