A mai reggelem nem a megszokott kávé-nyugalommal indult. Nem volt benne könyv, csend, elmélyülés. Ehelyett jöttek az e-mailek, értesítések, „sürgős” pipa nélküli teendők, és a jól ismert szó: ügyintézés.

Nem mondom, hogy nem vagyok hálás azért, hogy ma már sok mindent el lehet intézni online. Tényleg könnyebbé vált az életünk. Nem kell sorban állni a postán vagy órákig várni egy hivatal folyosóján. Elég néhány kattintás, és kész is. Legalábbis elvileg.

A technika, ami néha elrontja a saját csodáját

Ma valami mégsem ment gördülékenyen. Egy automatikus rendszer hibázott. Egy mesterséges intelligencia félreértett valamit. Nem volt ember, aki kijavítsa, csak automata válaszok. Azonnali megoldás helyett kattintgatás, próbálkozás, újraindítás. Végül pedig: „Személyes ügyintézést igényel.”

Ismerős?

Az ember ilyenkor először bosszankodik. Aztán megpróbálja humorral kezelni. Majd rájön: ez már nem csak technikai hiba. Ez egy tükör. Egy kép arról, milyen világban élünk ma.

Automatizált kényelem – áldás vagy átok?

Egyrészről csodálatos ez a technológiai fejlődés. Tudok úgy bevásárolni, hogy ki sem lépek a lakásból. Ügyet intézni, számlát befizetni, orvosi időpontot foglalni, mindezt egyetlen applikációból. Ez tényleg kényelmes. Sőt, időnként felszabadító is.

De közben észrevétlenül rá is szokunk erre a kényelemre. Elvárjuk, hogy minden működjön elsőre. Hogy minden gyors legyen, azonnali, hibátlan. És amikor nem így van? Összezuhanunk. Mert már elszoktunk attól, hogy várnunk kell. Vagy attól, hogy valódi emberekkel beszéljünk. Vagy hogy egy hiba után ne legyen „vissza” gomb.

A kényelem lassan rabsággá válik.

A technika rabjai lettünk?

Ma, miközben sorban álltam egy hivatalban, körbenéztem. Mindenki a telefonját nézte. Mindenki türelmetlen volt. Senki sem beszélgetett. Senki sem mosolygott. Csak kattintgattunk, görgettünk, és vártuk, hogy valami vagy valaki megoldja helyettünk, amit az automata nem tudott.

A technika megkönnyíti az életünket – de mikor vettük észre, hogy közben kiszorít minket a saját életünkből? Mikor lett fontosabb az online jelenlét, mint a valódi pillanataink?

Nem arról van szó, hogy el kellene vetnünk az új dolgokat. Imádom, hogy el tudom intézni a dolgaim nagy részét egy kávé mellett, pizsamában ülve. De közben tudatosítanom kell magamban, hogy én irányítok. Nem az alkalmazás. Nem az algoritmus. Nem az automata üzenet.

Miért is zavar ennyire egy egyszerű hiba?

Talán azért, mert rámutat valamire, amit nem akarunk látni. Hogy mennyire kiszolgáltatottá váltunk. Hogy mennyire belesimultunk ebbe az „instant világba”, ahol mindennek most, azonnal, hibátlanul kell történnie.

És amikor valami nem úgy alakul, kibillenünk. Pedig régen természetes volt a hiba. A várakozás. A személyes ügyintézés. A lassúság. Ma pedig már a legkisebb technikai fennakadás is frusztrációt szül.

A lassúság mint lehetőség

Ahogy ott ültem a váróban, először feszülten, aztán egy mély sóhaj után úgy döntöttem: nem fogom ezt a reggelt elrontottnak tekinteni.

Ez a kis „technikai malőr” most épp lehetőséget adott arra, hogy lelassuljak. Hogy megfigyeljek. Hogy rájöjjek: néha jót tesz, ha újra emberi kapcsolatokban kell működnöm. Ha meg kell kérdeznem valakitől valamit. Ha figyelnem kell másokra. Ha türelmesnek kell lennem.

És mit tanultam ebből az egészből?

1. A technika jó, de nem mindenható.
Néha hibázik. Néha túl okos akar lenni. És néha egyszerűen emberi beavatkozásra van szükség. Ez rendben van. Ettől még nem omlik össze a világ – ha mi nem omlunk össze vele.

2. Nem baj, ha nem megy minden zökkenőmentesen.
A hiba is része az életnek. Tanít. Figyelmeztet. Megállít. És néha pont erre van szükségünk: egy kis megállásra.

3. Mi döntjük el, hogy mit engedünk be a fejünkbe.
Lehet, hogy a rendszer hibázik, de az már az én döntésem, hogy egész nap ezen rágódom-e. Lehet, hogy ma személyesen kellett elintéznem valamit, de ez is csak egy nap. Nem a világvége.

4. A valódi kapcsolatokat semmi sem helyettesíti.
Egy gép sosem fog úgy nézni rád, mint egy ember. Nem fog megérteni. Nem fog együttérezni. De egy ügyintéző igen. Vagy a mögötted álló néni a sorban. Vagy a mosoly, amit ma reggel kaptál a péktől. Ezek a valódi dolgok.

Végül mégis hálás vagyok

Lehet, hogy ma nem úgy kezdődött a nap, ahogy szerettem volna. Lehet, hogy megint „egy dolog, amit elrontott a technika” kategóriába került. De valahogy mégis úgy érzem, kellett ez a kis kisiklás.

Rámutatott, hogy ne engedjem át teljesen az irányítást a gépeknek. Hogy maradjak jelen. Hogy ne várjam el minden reggeltől a tökéletességet.

És mikor végre hazaértem, újra ott várt a megszokott bögre kávé. A csend. A lehetőség, hogy újragondoljam ezt a napot. És hogy leírjam ezt neked.

Ez a világ tényleg jó. De akkor a legjobb, ha nem felejtjük el, hogy az irányítás még mindig a mi kezünkben van. ☕✨